1968 december 18.-án született a nyugat Franciaországbeli Chalones sur Loire városában.

Családja 6 éves korában költözött a DrÔme régióba. Harmadik fiúként, öt testvér között nőtt fel, szegény körülmények között, de érzelmekben és élményekben gazdag családban.

Kamasz korában nem foglalkozott különösebben a sporttal - a foci és a futás érdekelte valamennyire. Aztán egy új jövevény teljesen felforgatta életét: Az apja, André egy Gazelle nevű egyéves kancacsikóval ajándékozta meg. A fiú és az egyéves csikó között azonnal különleges kapcsolat alakult ki. Órákat játszottak, még iskolába is együtt mentek. Jean-Francois, bár nem tudott róla, a lókiképzés természetes útjára lépett.

2003-ban már nyolc lóval lépett színpadra. Előadásait mindenekelőtt lovaira szabja, szinte elképzelhetetlen szintű bizalom épült ki közte és lovai között. Az utóbbi években arra is vállalkozik, hogy tudását megossza másokkal, bemutassa képzési módszerét a világ minden tájáról érkező tanítványainak.

A lóagility hasonló a kutyás agility-hez, azonban ebben egy ember és egy ló van a pályán. Természetesen versenybe szállhatnak szamarak, öszvérek, igáslovak és minipónik is.
A pálya 8-10 akadályból áll, amelyeket előre meghatározott sorrendben kell teljesíteni.
A feladatok között szerepel többek közt: rudakból álló labirintuson áthaladás, kisebb akadályok ugratása, rudak közt, illetve rudakon át hátra- és oldallépés, kapu híd, mérleghinta, nejlon, szlalom, szűk réseken áthaladás. Több szinten lehet versenyezni, a kezdők vezetőszárat és kötőféket használhatnak, a legmagasabb szinten már szabadon van a ló. Pálcát vagy bármilyen segédeszközt egyik szinten sem szabad használni a pályán.

Elsősorban: célt ad a ló képzésének, versenyzési lehetőséget a szabadidőlovasnak! Nem mindenkinek van olyan lova, amelyik komoly sportteljesítményre képes. A jó hír, hogy ebben a sportágban nincs szükség semmilyen különös képességre a ló részéről. A hangsúly a gazdával való együttműködésen van.

Először is figyelembe kell venni, hogy a ló egy menekülő állat a természetben. Egy zörgő neylon zacskóról is hiheti azt, hogy a legveszélyesebb ragadozó. Ha egy lovat elválasztanak a ménestől, amiben él és ahol van egy helye a rangsorban, akkor nem érzi magát biztonságban. Az embert ugyanolyan ragadozónak tartja, mint például egy oroszlánt. Meg kell mutatnunk neki, hogy tőlünk nem kell tartania. Erre kiváló módszert dolgozott ki egy amerikai férfi, Monty Roberts. 

Egy kör alakú karámban hajtja a lovat, aki először azt hiszi, hogy az ember üldözi és el akarja kapni őt. Mikor a ló egy kicsit lenyugszik és már nem fél annyira az embertől, elkezd közeledni felé. Mikor az ember megáll és nem hajtja tovább az állatot, a ló követni kezdi. Ilyenkor kialakulnak a bizalom első szálai. A ló hagyja, hogy az ember megérintse. Ezután megszoktatja vele a felszereléseket. Ha megvan a kölcsönös tisztelet és bizalom, elkezdődhet a ló kiképzése.

A szabadidomítás a lókiképzés természetes formája. Nagyon jó kapcsolatot tudunk kialakítani a lóval. Bízni fog bennünk és ez nagyban megkönnyíti a közös munkát.

Többféle út van ennek a jó viszonynak a kialakítására.
Az egyik a Parelli módszer:                                        répabot:

A hét játékkal kezdődik, a fő célja a bizalom építés.

A 7 játék az alapja ennek a kiképzési módnak. Ha ez jól megy, elkezdhetünk a lóval hátról dolgozni csomózott kötőfékkel. Ha minden jelre szépen reagál, levehetjük a fejéről a kötőféket és egy kötéllel is irányíthatjuk, amit a nyakába akasztunk. Később már erre sem lesz szükség.

Ezek után rátehetjük a kantárt, amivel az idomítás legfelsőbb fokait is elérhetjük.